2014 Tavaszán olvastam egy cikket az  interneten,  aminek a lényege az volt, hogy megszüntetik a Petőfi Csarnokot, mert a helyén egy új Városligeti projekt jön létre és különben is csúnya és korszerűtlen az épület, nem beszélve arról, hogy mindig is sötét és szar hely volt!

Nagyon dühös lettem, de nem tudtam válaszolni erre a szörnyűségre, mert egy hónappal később olvastam a cikket, mint hogy az megjelent. Aztán elterjedt a hír, hogy a buldózereket már beélesítették és a közel jövőben legkésőbb 2016-ban tényleg behintik sóval az intézmény helyét.

Gondoltam, hogy ha lesz unokám, vagy pár megmaradt munkatársam, akkor nem lesz mit megmutatnom, viszont szeretném elmesélni nekik azt, hogy valamikor 1985 tavaszán ott lehettem, mint alapító tag a csarnok születésekor.

Az akkori városvezetés arra az elhatározásra jutott, hogy a Budai Ifjúsági Parkot, – mai nevén Várkioszk – be kell zárni, mert az állaga megromlott és csak májustól-szeptember végéig üzemelt.

Kell egy új ifjúsági szabadidő központ, ami több funkciót képes ellátni az év minden napján.

Így történt, hogy 1984 szeptember 27-én egy legendás P.Mobil koncerttel végleg elbúcsúztattuk a parkot. Én akkor ott, mint igazgató helyettes dolgoztam és sikerült egy könyvet is létrehoznunk a park történetéről. „Volt egyszer egy Ifipark” címmel.

A Fővárosi Tanács és a KISZ Budapesti Bizottsága elhatározta, hogy helyreállítja a múlt század derekán emelt Iparcsarnok alapjain a volt vásári pavilont, a Petőfi Csarnokot. A fővárosi, - elsősorban tizenéves - fiatalok számára kívánt korszerű szabadidőközpontot létrehozni. A tervjavaslat sokszínű tevékenységformára épült: az intézmény alapfeladata a 6-30 éves korosztály művelődési és kulturált szórakozási igényeinek kielégítése. Ennek alapján kínálkozott alkalom a Közlekedési Múzeum kérésének teljesítésére, mely szerint a Petőfi Csarnokba került a múzeum állandó repüléstörténeti kiállítása. Megvalósítását a Közlekedési Múzeum 20 millió forinttal támogatta, a fennmaradó szükséges költségekről – negyvenkétmillió forintról- a Fővárosi Tanács gondoskodott. Itt jegyezném meg, hogy a Petőfi Csarnok társadalmi összefogással készült el:

Az Állami Ifjúsági Bizottság 12 millió, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Központi Bizottsága 30 millió, a KISZ Budapesti Bizottsága 9,8 millió forinttal vállalt részt a megvalósításban. Az intézmény létrehozása 113 millió forintba került. Ebből alakították ki a nagytermet, a három kistermet, a közlekedési tereket, a vendéglátóipari egységet és kerthelyiséget, az irodákat, raktárakat, öltözőket, szociális helyiségeket, a tinibazárt. Ebből vásároltak színházi fénytechnikai és elektroakusztikai berendezéseket, sport és egyéb felszereléseket, de az említett összeg felhasználásával készült el az ideiglenesen  ötezer állóhelyű, a szabadban kialakított nézőtér és színpad, s a Repüléstörténeti Múzeum 4200 m²  alapterületű  kiállítóhelyisége.

A tervezés és a kivitelezés során az anyag- és szerkezetmegválasztásban rendkívüli takarékossági szempontok érvényesültek: nyers betonfelületek, aszfalt burkolat, épületgépészeti vezetékek szabadon hagyása stb. A pénzügyi szűkösség miatt néhány fontos berendezési, felszerelési tárgy beszerzésére csak később nyílt lehetőség. Ezek közé tartozott a nézőtér kialakítása és a szabadtéri színpad befedése is.  Viszont elkészült a ponthúzó rendszer (a lámpákat és a díszleteket felhúzó motorikus szerkezet) amelyet bármelyik akkori színház megirigyelhetett volna.

A Petőfi Csarnok nem szolgált különleges építészeti megoldásokkal, hiszen egy régóta meglévő épületre kellett méretezni az új fővárosi ifjúsági szabadidő központot. A belső teret, a közlekedési rendszert, a térelválasztásokat viszont úgy kellett kialakítani, hogy megfeleljenek a korszerűen sokrétű és szinkronprogramok rendezésére is képes közművelődési munkának. A belső téralakítást meghatározta, hogy az épület egy részében a Repüléstörténeti Múzeum kiállítási tárgyai kaptak helyet. Ennek megfelelően a múzeumi épületrész önálló bejáratot kapott.

1. 1. 1985, a PeCsa megnyitása előtti körletrendezés

 A 930 négyzetméteres nagyteremben a rendezvény jellegétől függően alakultak a férőhelyek: rockkoncertnél  2500 állóhely, ültetett koncertnél 1250, filmvetítésnél 5-800 ülőhely várta a látogatókat. Ez a szabály a létszámot illetően a 2011-es West Balkánban történt sajnálatos esemény után módosult.

A Petőfi Csarnokba, áthelyezéssel kerültem, mint osztályvezető. A kezdő csapat Lehel Lászlóból (igazgató), Bognár Gabiból (gazd.vez.) és belőlem állt. Akkor még folyt az átalakítás, amikor szeptember végén beálltam dolgozni. Irodánk még nem volt így a kazánházból kialakított irodában kezdtük meg a munkát. Gumicsizmába mentünk át naponta több ízben és figyeltük az építkezést. Már a tervekből is kiderült, hogy az Ybl díjas építész házaspárnak (Halmos György és Tihanyi Judit), fogalma sem volt arról, hogy milyen funkcióknak kellene megfelelnie egy ilyen háznak. Ők úgy gondolták, hogy táncházak és népzenei koncertek lesznek, ezért rusztikus elemeket vittek bele a vasbeton épületbe, aminek az lett a következménye, hogy pulykás ajtók és pulyka mintás falak lettek. Lehel Lacival próbáltuk leállítani a „népművészet” ilyen fajta megközelítéseit, de sajnos a tervezők és a főnökség ragaszkodott a tervekhez.

Nemcsak a pulykás fal okozott problémákat, hanem, hogy a nagyteremben keresztbe tervezték a színpadot és szembe vele a gépházat és a vetítő helyiséget, ami azt eredményezte volna ha úgy marad, hogy negyed annyi embert tudtunk volna beengedni a csarnokba.

Az információs pult a főbejárathoz képest az ellenkező oldalon volt, így aki csak programfüzetet és információkat szeretett volna, annak az egész házon végig kellett mennie. Ez rendezvények alatt nagyon zavaró volt, mert be kellett kísérni a vendégeket és ki is! Egy irodát terveztek az építészek és egy kis pénztárat, továbbá nem volt egy olyan bejárat, ahol nagyobb díszletek vagy a fény és hangosítási berendezések befértek volna.

Ebből az következett, hogy a nyitás után folyamatosan átalakítottuk az intézményt. Ez a folyamat 26 évig tartott, mert mindig bővültek az elvárások és az igények is.

1985 Januárjában a Fiatal Művészek Klubjában megalakultunk és összeállt a csapat!

Lehel László igazgató +

Bognár Gabi gazdasági igazgató

Szalay Dezső András igazgatóhelyettes +

Nádor Katalin közművelődési osztályvezető

Szabó György művészeti szervező

Nagy Ákos könnyűzenei szerkesztő

Fodor Ági gyermek és családi programok

Vitkóczi Erika  tanfolyam- és kisközösségi programszervező

Balogh Tibor sportszervező

Benedeczky Tibor műszaki csop.vez.

Trosits Ákos műszaki vezető +

Tuschák Tibor műszak

Muntyán Ági adminisztráció

Raykay Miklós sajtófőnök

Nagy Frigyesné, pénztáros majd gondnok+

Szentpéteri Gabriella, információs központ vezető

A csapat kiegészült még gazdasági munkatársakkal, berendezőkkel és egy rendezői csapattal   A munkatársak  felkutatását Lehel Laci végezte. Tudomásom szerint szabad kezet kapott, kivétel az igazgató helyettesi beosztás, amit felülről jelöltek ki a számára.

Persze az is működött, hogy az emberek hozták a különböző területekről az ismerőseiket.

Lehel Laci, például aki a Budapest Sportcsarnok rendezvény osztályát vezette, hozta a Trosits-Benedeczky duót és a Csiliből a Nagy Ákost, én a Szabó Gyurit, mert már dolgoztam vele előzőleg több helyen is.

Első és legfontosabb kérdés az volt, hogy mikor nyitunk és mi lesz az első rendezvényünk? Akkoriban egy nagyon rendhagyó kampányt találtunk ki az Árendás  grafikus csapatával. Első lépésben a telefonszámunk jelent meg a plakátokon /42-43-27/ piros-fehér és zöld színekben. A második plakáton a térképünk volt, amelyről kiderült, hogy hol is találhatnak meg bennünket. A harmadik plakát viszont már konkrét műsort hirdetett, jelezve, hogy nyitásra készen állunk. Évekig egy nyitott zöld kapu volt az emblémánk, ami kvázi a ligetre nyílt és a nyitottságunkat jelképezte.

Az első sajtótájékoztatónkon egy nagyméretű füzetet osztottunk szét, amiben a terveinkről, munkatársainkról és a műszaki paramétereinkről adtunk tájékoztatást. A hivatalos megnyitó előtt több próbaüzemelést és zártkörű rendezvényeket szerveztünk. Ezek között volt ifjúsági bál és minden egyéb. A Francia Kulturális Intézettel közösen szerveztünk egy koncertet, Elisabeth Wiener volt az énekesnő, aki egy osztrák származású, de Franciaországban élő új hullámos előadó volt. A koncertje kellemes, de elég középszerűre sikeredett, nem beszélve arról, hogy senki sem ismerte itthon. Viszont egy gyümölcsöző kapcsolat kezdete volt a Francia Intézettel, aminek köszönhetően az évek során sokat profitáltunk. Április 27-én nyitottunk hivatalosan a Karthágó együttes koncertjével, ami az első nagyszabású koncertünk volt a szabadtéri színpadon. Ez a színpad egyedi volt és a szabadterünkre találódott ki. Itt jegyezném meg, hogy számos építészeti hibával rendelkezett. A nézőtér lépcsőzetes kialakítása, a kerítés és a back stage elrendezése is adott sok megoldandó problémát nekünk.

A szabadtér két oldalán lévő kapuk mérete és az a tény, hogy nem építettek a bejárathoz pénztár fülkét, már az első koncerteknél kiderült és azonnali megoldást igényelt. A Petőfi Csarnok szabadterén a mai napig az az ócska bódé szolgált jegypénztárként, amit mi tettünk oda 1985-ben a nyitáskor. A műszaki ellátása a csarnoknak a volt Budai Ifjúsági Parkból örökölt hang felszerelésekből és az évek során innen-onnan verbuvált eszközökből tevődött  össze.

2. A megnyitóra Kádár János is ellátogatott.

A sikeres megnyitó után rendezvény dömpingünk volt. Az előjegyzési naptárunkban telis-tele volt programokkal a csarnok. Egymást követték a különböző rendezvények, rock, pop, jazz koncertek, gyermek és családi hétvégék, kereskedelmi kiállítások, szalagavatók, klubestek.

Alig találtunk helyet a saját rendezésű és kivitelezésű programjainknak. Volt olyan napunk illetve hétvégénk, tavasztól-őszig, hogy egy nap leforgása alatt több rendezvényt is bonyolítottunk egyszerre. A szabadtéren, a nagyteremben és a csarnok körüli sportpályákon is.

Mivel ennyi rendezvényünk volt, nagyon hamar ki kellett találnunk, azt a fajta koordinációt, amivel hatékonyan tudtuk szervezni a csarnok életét. Ez úgy zajlott, hogy havi rendszerességgel összehívtuk a házban dolgozó egységeket (műszak, berendezés, takarítók, rendezvényfelelősök, gondnokság, biztonságiak, ruhatár, büfé) és napról-napra, sőt óráról-órára lebontva egyeztettünk. Gyakran előfordult, hogy a rendezvény után 60 perccel már egy másik rendezvényre kellett átállnunk. Nagyon fegyelmezett és pontos munkával és a részlegvezetők együttműködésével lehetett ezt a munkát elvégezni.

A fenti körülményeket még az is nehezítette, hogy a csarnok emeletén, társbérletben, a Repüléstörténeti Múzeum kapott helyet. Az épületnek ebben a részében fűtést nem alakítottak ki, így tavasztól-őszig üresen tátongott irritálva minket avval a ténnyel, hogy nem használhatjuk a szabad területeket. Itt kell megjegyeznem, hogy amikor nyitva tartott, akkor sem álltak sorban, hogy bejussanak a kiállításra.

Több hibás elképzelés is volt a csarnok beindításakor, elsősorban a vendéglátás kérdése. Egy TSZ (termelőszövetkezet) mellék üzemének a vendéglátói alegysége vállalta el a büfé szolgáltatását olyan kikötéssel, hogy az éttermi rész kialakítását és berendezését magukra vállalták. Sajnos nem értettek hozzá és nagyon rövid időn belül tovább adták az üzemeltetés jogát. Az első öt év alatt számtalan cég váltotta egymást. Egy közös dolog volt bennük, mind dilettáns volt.

Aztán a rendszerváltáskor jött egy csapat, akik 15 éven át üzemeltették a büfét.

A csarnok egész fennállása alatt a vendéglátás kérdése mindig problematikus volt, mert ellenérdekeltség merült fel az üzemeltetők és mi közöttünk. Mi mindig olcsó és jó színvonalú, bő választékú büfét szerettünk volna. E helyett mindig az volt a mondás, hogy nem tudják kitermelni az olcsóságból a bérleti díjakat, ahány rendezvény, annyi elvárás és igény merül fel és a többi. Az évek során mindenféle konstrukciót kipróbáltunk. Volt, hogy a büfével közösen indítottunk be új rendezvényeket, vagy a vendéglátó fizette a koncertet és a jegybevételből részesült. Az is bevált dolog volt, hogy egy-egy estére átadta a vendéglátás jogát a bérlőinknek és csak a területét adta ki bérbe.

Egy biztos, hogy 26 év alatt nem volt olyan, hogy az éttermünk miatt bárki eljött volna a ligetbe hozzánk, mert olyan jó volt a konyha vagy a sör!

A sors kifürkészhetetlen akaratából jelenleg az a vendéglátó cég nyerte meg az üzemeltetési pályázatot, aki 2009 óta vezette a büfét a csarnokban és 2011 óta pedig az egész házat működteti.

Nyitáskor üzemelt a házban egy butik is, aki méreg drágán árulta a ruháit, többnyire katonai szerkókat. A kutya nem volt rá kíváncsi, mivel az emberek nem ruhát venni jöttek hozzánk, hanem mindig valamilyen eseményre. Nem beszélve arról a problémáról, hogy a nyitva tartás is kaotikus volt, hiszen a rendezvények ideje alatt működött, csak és kizárólag, ill. néha délelőtt, de akkor senki nem jött be a boltba.

Nyitást követő pár hónapra beindult a BOLHAPIAC. Az alap ötletet a Kamaraerdei Ifjúsági Parkból vettük át, ahol hétvégeken próbálkoztak beindítani kevés sikerrel.

Nálunk nagyon hamar tért hódított, mert a város szívében tele külföldiekkel hétvégeken egy kitűnő program volt minden korosztály részére. A régiségektől kezdve a kacatokig minden megtalálható volt itt. Egész évben működött rendszeresen, még a mai napig is több százan, régebben ezrek látogatták.

Hatalmas népszerűségét annak köszönhette, hogy olcsóbban lehetett beszerezni, szinte mindent.

Ez gyakorlatilag húsz évig töretlenül működött, addig, amíg a különböző adótörvények és egyéb más megszorítások nem nehezítették meg a működését. Még egy előnye volt, hogy az elején kialakult az árusok elhelyezkedési rendje és ez a mai napig is fenn áll, tehát mindenki tudta, hogy kinél és hol keresse azt, amit az idők folyamán megszokott.

Egyik nagy álma volt Lehel Lacinak, hogy megalakította a Liget Szabadidős  Sportegyesületet, melynek célja lett volna, hogy meghonosítsa a Városligetben a szabadidős sportot. Sajnos a feltételek és az igények sem voltak szinkronban a beindításához. Menetközben derült ki, hogy a csarnok nem igazán alkalmas folyamatos testedzésre: egyszerűen nincs rá hely. Évekig próbálkoztunk, de erőltetett és problémákkal teli „vállalkozásnak” bizonyult.

A Petőfi Csarnok, ilyen jellegű intézménytől teljesen szokatlan módon többféle, az ifjúsághoz kötődő szolgáltatást, tevékenységet is felvállalt, például az ifjúsági információs központ működtetését.  Itt működött a főváros egyik legfelkészültebb, leggazdagabb, kulturális és szórakoztatási információval rendelkező tájékoztató hírirodája, amely a fiatalokhoz kapcsolódó tanulási, munkavállalási, életviteli tudnivalókat gyűjtötte és tárolta. Nálunk kapott helyet a Fővárosi Diákszolgálat, a sajátos munkát végző KAPOCS Ifjúsági Önsegítő Szolgálat is[1]. Mindkettő a fiatalok érdekvédelmi teendőit vállalta magára.

Speciális szolgáltatásaink közé tartozott az iskolai ünnepségek, évfordulók, szalagavató és gólyabálok és különféle versenyek lebonyolítása, befogadása.

Az első öt évben arra kerestünk választ, hogy milyen újszerű történésekkel tudunk előrukkolni a budapesti kulturális palettán, hiszen ilyen típusú intézménye még nem volt akkor a fővárosnak.

Igyekeztünk elébe menni az igényeknek, egyedi programokat tető alá hozni, amilyen az egyedülálló Csillagfény diszkó, a Csillag születik rockzenei tehetségkutató verseny vagy éppen Király Tamás rendhagyó divatbemutatója vagy a reneszánsz vásár is volt. Ebben az időszakban elsősorban a tinédzserek látogatták a házat.

Nagyon sok volt a saját ötletből létrehozott produkció, amit közösen találtunk ki és szerveztünk, ill. valósítottunk meg. Aminek sikere volt azt hagyományoztattuk, ami nem jött be azt elhagytuk pl. Bohócok Ünnepe a Ligetben.

Újszerű volt a fan klubok működtetése és beindítása is. Bárki indíthatott nálunk klubot avval a feltétellel, hogy a működéshez szükséges termet és technikát biztosítottuk, a programot a klub szervezte, de a jegyből származó bevételekből 50-50%-ban osztoztunk.  Az első 10 évben 14 zenei klubnak volt a helyszíne a csarnok, többek között  a  Michael Jackson , a Depeche Mode, a Queen, a Take That az East 17, a Roxette rajongók jártak hozzánk. Valamennyi klub hivatalosnak számított, mivel a világsztárok menedzsmentjétől kapott engedéllyel működtek. A tagság naprakész információkat kapott a sztárokról, lemezeikről, turnéikról, melyekhez az anyagokat a kinti anyakluboktól kapták. Klubonként 50-150 törzstag volt, a legnépszerűbbnek  a Depeche Mode rajongói társulata bizonyult, mivel egy-egy klubnapjukon 1500-2000 fő is rendszeresen ott volt. Itt jegyezném meg, hogy a mai napig működik!

Mostanában sokan teszik fel azt a kérdést, hogy milyen módon tudtunk dolgozni a 85-90-es évek tájékán, hogy működött a három „T” elve[2]? A Petőfi Csarnok kiemelt intézmény volt, abból a szempontból, hogy központi helyen működött a Kommunista Ifjúsági Szövetség támogatásával, a Magyar Szocialista Munkáspárt illusztris vezérkara nyitotta meg a „házat”, de a fenntartása a Fővárosi Tanácshoz tartozott. Volt „főnökünk” elég! Az is tény, hogy direkt politizálás vagy cenzúra a programjaink megtartásával, tervezésével kapcsolatban nem volt.

1986 március 15-i megemlékezésre egy rendhagyó eseménnyel készültünk, a címe BANKETT volt. Mint szerkesztésében, látványában és rendezésében egy egyedülálló programot sikerült összehozni. A rendező Árkosi Árpád volt és Máté Péter segítségével az akkori kulturális élet prominens szereplőivel és az amatőr színjátszók közreműködésével egy rendhagyó estet hoztunk létre. A vacsorát amatőr színházak színészei szolgálták fel és közben a közönség között ültek az előadók is. A teljesség igénye nélkül, Balczó András, HOBÓ, Heyei László, a Muzsikás együttes és Sebestyén Márta énekelte, szavalta és mondta el a véleményét a világról, vagy olvasta fel novelláját. Közben bejátszottunk a Petőfi 73 c. filmből részleteket.

3. Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes is fellépett a Bankett c. esten.

Az est fogadtatása, vízhangja nagyon tanulságos volt. Én kaptam egy írásbeli figyelmeztetést, mely szerint olyan művek hangzottak el, melyeket még sehol nem publikáltak. Azóta is büszke vagyok erre az estre, mert nagyon sok embernek sikerült egy felemelő, megrendítő ünnepet varázsolni egy estére.

Ezt az eseményt leszámítva a rendszerváltásig nem volt hasonló problémánk a hatalommal. Meggyőződésem, hogy ennek az volt az egyik oka, hogy az akkori főnökeink teljes mértékben tájékozatlanok voltak és fogalmuk sem volt a nálunk fellépő művészekről és arról sem, hogy azok mit képviselnek, vagy „üzennek”. Mi sem bizonyítja jobban az állításomat mint az osztrák DRAHdibabel Happening zenekar nagysikerű két koncertje. Magyar megfelelője a Bizottság zenekarnak. Képzőmüvészekből, színészekből álló csapat volt, akik kissé anarchisták és polgár pukkasztók voltak, megspékelve erotikával  és elég erőteljes üzenetű kellékekkel, díszletekkel. Lesütött szemmel néztük a koncertjüket és végig arra gondoltunk, hogy ebből marha nagy botrány lesz. Nem lett! Hasonló eset játszódott le a Vágtázó Halottkémek koncertjén is, avval a különbséggel, hogy a közvetlen főnökeink is eljöttek a koncertre és végig nekem kellett asszisztálnom arról, hogy mit látnak a színpadon.

Az évek során persze kiderült, hogy mindig volt egy munkatársunk aki jelentett! De nem volt tudomásunk akkor erről, így ez semmiben nem gátolt meg minket. A rendszerváltást követően pedig azt lehetett tapasztalni, hogy számos művész a világ minden tájáról szívesen lépett fel nálunk, mert kíváncsi volt az országunkban végbemenő változásokra, vagy mert szimpatizált  a rendszerváltozással.

Szeretnék visszatérni a CSILLAGFÉNY diszkóra, ami nemcsak újszerű és egyedi volt, de korának legnépszerűbb szombati eseménye is. Az elnevezés Tőrös István szüleménye, aki Lehel Lászlóval közösen dolgozott a Budapest Sportcsarnokban.

Szinte az indulásától kezdve hétről-hétre emelkedett a nézőszám. Minek köszönhette a népszerűségét? Elsősorban annak, hogy látványos és naprakész volt. Hétről-hétre sztárokat léptettünk föl, a legjobb diszkósok vezették és este 6 órától 02 óráig tartott nyitva. Gondoltunk azokra is, akik külső kerületekből jöttek és éjszakai buszokat szerveztünk részükre.

Az ötlet megálmodója az igazgatónk volt. Egy gondunk volt, hogy technikailag és látvány szempontjából szinte semmilyen eszközzel nem rendelkeztünk. Mindent bérbe kellett vennünk és csináltatnunk kellett. Ennek az lett a következménye, hogy nagyon magas költségvetése volt a rendezvénynek és teltház esetén sem volt nyereséges a diszkó. Nagyon nagy stábbal dolgoztunk: hangosítók, fényesek, videósok, lézeresek, műsorszervezők, színpadügyelők, rendezők, fellépők, műsorvezetők, ruhatárosok, berendezők, szerzői jogdíjak, plakátok, jegyek, hirdetések stb. A kezdetektől egy külön stábot vettünk fel a produkció lebonyolítására.

A menetrend az volt, hogy 18 órától egy premier előtti filmet vetítettünk és a B.Tóth Laci kezdte el a diszkót, ezt követte a Dvoracsek Gyuri és zárta a sort Éliás Gyula. Közben óránként voltak fellépők, együttesek, táncosok és Fábián Tíbor a Pesti Műsor akkori újságírója csinált egy összeállítást a PM slágerlistájából. Sok tehetséges előadó és zenekar itt lépett fel először. Nagy lehetőséget és rangot jelentett a Csillagfényben fellépni. Számos TV és filmprodukciót vettek fel az évek során. Egy ízben a MUSIC TV is élőben forgatott Matt Bianco közreműködésével. Sokszor hívtunk el vendégként világhírű együtteseket és szólistákat, akik éppen akkor Magyarországra jöttek koncertezni.

A Csillagfény 1985 májusától - 1993 áprilisig működött minden szombaton este! Van egy olyan mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni, hát mi is ezt tettük, talán egy kicsit hamarabb kellett volna.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy egy ilyen népszerű és egyedi program miért „fújt ki”?

Véleményem szerint azért, mert túl sok ember akart belőle pénzt keresni, túlzott volt a stáb mérete, szinte mindent bérelni kellett hétről-hétre és a rendszerváltozást követően, gomba módra nyíltak a különböző diszkók és klubok, amivel már nem lehetett a versenyt felvenni. A közönség összetétele is megváltozott a kezdetekhez képest, hiszen az elején, zömében a középiskolások és a 20 év alatti fővárosban lakó és dolgozó fiatalokból tevődött ki, utóbb, pedig egy kissé felhígult a látogatók összetétele és megjelent egy réteg, aki seftelésre és narkó árusítására használta a szombat estéket, gyakoriak voltak a bunyók, ill. a diszkót követő atrocitások a hazamenő fiatalok körében. A régi közönség lekopott és kicserélődött. A létszám az utolsó buliknál is 1000 fő fölött járt, de ez már nem volt az igazi.

Visszatérve az első öt évre, ami nagyon intenzív és fontos volt, mert szinte nem volt olyan típusú rendezvény, gyermekprogram vagy kiállítás és koncert, amire ne lett volna telt ház.  Mindenki kíváncsi volt a házra és azokra az eseményekre, amiket a munkatársaimmal sikerült létrehozni. Szinte, mindenki ott élte az életét és napi 20 órákat voltunk a csarnokban, mert mindenkit érdekelt a másik rendezvénye. A szabadidőnket is a házban töltöttük, vagy egyéb helyeken kerestük azokat az előadókat vagy programokat, amelyeket a csarnokba szerettünk volna elhozni.

Így ismerkedtem össze Király Tamás különleges világával és divatbemutatójával, amit egy gyár művelődési házában láttam. A találkozásból 1986-1989-ig négy rendkívül érdekes este jött létre. Az akkori idők avantgarde személységeinek közreműködésével.  Ez a program egy fajta sajátos színházi performance sorozat volt, amelyben olyan képi  és látványi elemek vegyültek, amiket eddig még Magyarországon látni nem lehetett. Élő zenei koncertek kisérték a bemutatókat, többnyire olyan zenészekkel, akik csak illegálisan vagy csak nagyon ritkán tudtak koncertezni. (Kontrol Csoport, Trabant, Kis Tamás Laci, Müller Péter Sziámi, Menyhárt Jenő stb.) Egy új világot nyitott meg Tamás a show-iban, mivel eddig csak olyan divatbemutatókat láttunk, ahol szép emberek szép ruhában sétafikáltak, itt meg volt minden, csúnya, dagadt, kórosan vékony vagy túl magas fiú és lány. A műfajok teljes keveredése, olykor szürreális képi megvalósulás, zene-tánc-színház és állat felvonulás.

Én voltam az un. gyártásvezetője az estéknek, mai nevén producer. Hatalmas munkát és kihívást jelentett nekem ez a feladat, hiszen kötött volt a költségvetésem és Tamás kéréseit, elképzeléseit is meg kellett oldanom maradéktalanul. Minden az én feladatom volt, reklám, plakát, művészek felkérése, szerződések, díszlet és a közönségszervezés stb. Egy csapatot mozgattam, ami aztán a negyedik alkalomra egy komoly team-é alakult, kb. 50-100 emberből állt. Nagyon népszerűek voltak ezek az esték, többen akartak eljönni, mint ahányan befértek, pedig volt, hogy a szabadtéren rendeztük meg. Az MTV is forgatott és hírt adott az eseményről.

Volt az akkori időkben egy népszerű programajánló magazin műsor a „HOLMI” akik minden héten, szombaton betelepültek a klubjainkban és a csarnokból közvetítették műsorukat, persze ez nekünk nagy lehetőséget adott arra, hogy reklámozhassuk a programjainkat. Az adás rendezője, szerkesztője, Nagy György volt. Én külsős szerkesztője lettem évekig a magazinnak és az volt a feladatom, hogy hétről-hétre összegyűjtsem a különböző kulturális intézményekben zajló rendezvényeket. Nagyon hasznos együttműködés volt ez és évekig segítettük egymás munkáját.

Fontos eseménye volt még az első öt évnek az a bizonyos tragikus POKOLGÉP koncert 1987 telén, amikor is az történt, hogy az együttes megbízta a fényekért felelős vállalkozót, hogy a koncert alatt látványként használjon pirotechnikai eszközöket, melyek a megfelelő pillanatban felrobbannak. Ezeket a show elemeket normális esetben a filmgyár megfelelő szakemberei végezték. Ebben az esetben sajnos nem, valószínűleg azért nem mert az drágább lett volna. A következménye az lett, hogy a robbanáskor a töltetek a közönség közé estek és két fiatal fiú súlyosan megsérült. Az egyik fiú maradandó sérülést szenvedett és a bíróság döntése alapján a Petőfi Csarnoknak, - mint a koncert szervezőjének - életjáradékot kellett fizetnie ill. a mai napig is az önkormányzatnak a feladata a sérült havi ellátása. A csarnokot ezt követően nagyon sok bírálat és támadás érte. A tanulságok levonása után megszigorítottuk a tűzrendészeti és biztonságtechnikai szabályzatunkat.

Lehel László igazgatónk egy nagyon nyitott és a fiatalokra mindig érzékeny odafigyelő ember volt. Az ajtaja mindig nyitva állt és bárkit meghallgatott. Szerette, ha a környezetében tehetséges ifjú emberek dolgoztak, sőt teret is adott azoknak, akik új és érdekes ötletekkel álltak elé. Talán az egyik ilyen volt  az „ÜZENETEK A JÖVŐNEK” projekt.

4. Az „időkapszula” elásása a Petőfi Csarnok előtti haranglábak alatt.

1987 Január 3-án  a Petőfi Csarnok előtt két hordót eresztettünk a mélybe, tele a 14-18 éves fiatalok üzenetével. A terv az volt, hogy a két hordót 50 év múlva kell kiásni, hogy az üzengetők szembesülhessenek egykori önmagukkal, s ily módon sírhassanak vagy nevethessenek.  Az akcióra elhívtunk művészeket, zenészeket, TV-t, rádiót és a sajtót is. Itt jegyezném meg, hogy a Petőfi Csarnokot már lebontották és az „időkapszula” még a haranglábak alatt van és ki kellene ásni az üzeneteket!

Talán egy hibája volt az igazgatónknak, hogy jóhiszemű és olykor kissé naiv volt, ezért, ha csalódnia kellett az emberekben az nagyon megviselte és mindig túl későn reagált rá. Sajnos, gyakran a közvetlen munkatársainak sem fogadta meg az építő kritikáit. Ritka erénye volt, hogy belátta a működésünk 15 éve után, hogy ő már nem tud megfelelni a kor elvárásainak. Nyugdíjba ment és sajnos evvel egy időben egy gyógyíthatatlan betegséget kapott, ami a halálához vezetett 2002-ben.

Nagy űrt hagyott maga után, mert remek volt vele együtt dolgozni. Mindig fontos volt számára a munkatársainak a közérzete és a közösség a légkör, amiben dolgoztunk. Szenvedélyes ember volt, aki imádta a munkáját és megbecsülte a munkatársait. A népművelő szakmában is a legnépszerűbb szakembernek tekintették, akihez mindig lehet segítségért és tapasztalatért fordulni, önzetlenül. Sokat utazott és előadást tartott a csarnokról és az ott folyó munkáinkról, gyakran mentünk testületileg továbbképzésekre, tapasztalatcserére az országba, de külföldre is. Támogatta a fiatal munkatársak továbbtanulását és képzését is. Nyitott volt minden új kezdeményezésre, soha nem kételkedett abban, ha valaki kísérletezett vagy új ötletekkel állt elé.

A rendszerváltást követő egy-két éven belül átrendeződött a kulturális paletta is. Gomba módra szaporodtak a különböző kulturális szervezéssel foglalkozó kft-k, Bt-ék , egyesületek és alapítványok Sokan kerestek meg bennünket avval a céllal, hogy a társadalom különböző rétegeinek szervezzenek rendezvényeket, vagy jótékonysági esteket, konferenciákat, fesztiválokat, kiállításokat. Ezek sokszor érdekes szakmai kihívást jelentettek, ugyanis kibérelték a csarnok helységeit, de rendezvényszervezéshez nem értettek. Nekünk meg az volt a filozófiánk, hogy - sok estben- aki hozzánk jön, az nem fogja megnézni kik a szervezők és bármi történik, rögtön velünk fogja azonosítani a rosszat és persze a jót is. Legtöbbször a bérlők kikérték a szakmai tanácsainkat és ránk bízták a rendezés kivitelezését, de sajnos sokan nem így tettek és befuccsolt a rendezvényük. Láttunk gyakran elkeseredett embereket, akik az összes pénzüket kockáztatták egy-egy esemény felvállalására. Ebben az időszakban lett népszerű a különböző jótékonysági koncertszervezés. Gyakran előfordult, hogy lebeszéltem a szervezőket arról, hogy megrendezzék, mert eleve „halálra” volt ítélve a dolog.

Nagyon fontos véleményem szerint, hogy mikor?[i] kinek? mit? hol? és mennyiért? kínálunk, mert ha nem tesszük fel ezeket a kérdéseket az elején, akkor nem lehet sikeres egy rendezvény. Sok új kezdeményezés és ötletből viszont izgalmas és rendszeresen visszatérő rendezvények helyszíne lettünk. Pl. tanszer, kerékpár, sí, lemez börze és vásárok, pályaválasztási és megváltozott munkaképességű emberek kiállítása, vagy ifjú feltalálók és játékautomaták kiállítása stb. Divatiskolák és tánciskolák évzáró ünnepségei vagy ifjú divattervezők bemutatói gazdagították a kínálatainkat. Vállalatok és multinacionális cégek tartották az összejöveteleiket a csarnokban, gyakori volt, hogy itt volt az alakuló ünnepségük, bulijuk.

Több lett a bérelt rendezvény, mint a saját, harc volt a hétvégi szabad napokért. Mérlegelnünk kellett, hogy biztos bevétel, vagy rizikó?  Fejlődött a rendezvények technikai igénye is. Sokszor előfordult, hogy nem feleltünk meg ezeknek az elvárásoknak és bérelnünk kellett eszközöket. Ekkor jött az a rendelet, hogy bizonyos tevékenységeket és a szolgáltatások egy részét vállalkozásokba kellett átszervezni un. kényszervállalkozásokat kellett létrehozni. Ennek az lett a következménye, hogy a csarnokban, szinte minden terület kft-be és Bt-be ment át. Pl. műszak, berendezés, ruhatár, takarítás, karbantartás, bolhapiac. Ki voltunk téve a piac változásainak, csak nem voltunk rá felkészülve financiálisan. Egyre több új diszkó és klub nyitotta meg a kapuit, jobb és korszerűbb adottságokkal és lazább működési feltételekkel. Egyszer csak arra ébredtünk , hogy lepusztult a ház és korszerűtlenek vagyunk, a vendégeink igényei folyamatosan megváltoztak és megkeresték a szebb és kényelmesebb helyeket a szórakozásukra. Nekünk úgy kellett kalkulálnunk, hogy kis létszámú eseményeket nem érdemes a csarnokba szervezni, mert az alap költségeink is nagyon magasak voltak (fűtés, személyzet, adók stb.). Mivel a hagyományos művelődési házakban megszokott programok, tanfolyamok nálunk nem tudtak működni, így a délelőttök kiestek ill. a beépítések miatt sem voltak kivitelezhetőek. A szponzorok sem rohantak felénk a 26 év alatt, mivel a ház programja nagyon összetett volt és a közönségünk is.

Hatalmas küzdelmek árán tudtuk rávenni a COCA COLA és a PEPSI COLA cégeket, hogy támogassanak bennünket. Volt még támogatásunk a TRIDENT elnevezésű rágógumi cégtől is. Minden egyes rendezvény, ami külső bérlő által jött, avval külön kellett megegyezni, hogy a fenti cégek logóit és hirdetéseit feltehessük, használhassuk a házban. Aztán jött az a rendelet is, hogy ifjúsági rendezvényeket szervező művelődési intézményekben tilos a cigaretta és a szeszes italok hirdetése is. Ezt követően, csak nyomokban sikerült néha egy-egy rendezvényre szponzort találni. Nem maradt más választásunk, mint az, hogy a rendezvényeinkhez kerestünk rendezőtársat, akivel közösen vállalkoztunk a rendezvényekre vagy pályáztunk, ha volt olyan kiírás, ami ránk vonatkozott a Nemzeti Kulturális Alapnál, vagy egyéb helyeken.

Sokszor úgy éreztem, hogy nem rendezvényszervező vagyok, hanem piaci kofa, akinek el kell tudni adni a portékáját és hasznot is kell termelnie. Minden rendezvényre komoly költségvetést és kalkulációt kellett készíteni. Ráfizetéses rendezvényt nem tudtunk megvalósítani. A gazdálkodásunk úgy alakult az évek során, hogy csak a működésre és állagmegóvásra kaptunk pénzt és a többit nekünk kellett megtermelni. Rendkívüli eseményekre külön kaptunk pénzt (beázás, festés), felújításra, fejlesztésre nem. Arra csak pályázatok és gyakori lobbizások útján tudtunk pénzt szerezni. Meg is lett az eredménye ennek a sokszor sziszifuszi harcnak, amit folytattunk a fenntartónkkal és a környezetünkkel. Elmentek vagy megszűntek  bizonyos rendezvényeink, amiket évekig csináltunk vagy nálunk csináltak mások (Csillagfény, Szalagavató bálok, vállalati bulik, évadzáró estek). Maradt a koncert minden műfajában, leginkább a rock, kevesebb jazz és egyéb alternatív koncertek.

Kivált a kortárstánc és zene és az alternatív színházi előadás is, mert Szabó Gyuri munkatársam megálmodta és létrehozta a TRAFÓ nevű Kortárs Művészetek Házát[3]. Ez a tény alaposan megváltoztatta a látogatóink összetételét. Maradt továbbra is egy réteg, akik a közhasznú rendezvényeinket látogatták (börzék, bolhapiac, vásárok) és a koncert közönség.

A SZIGET létrejöttével augusztus hónapban, szinte senki nem mert fellépni és vállalkozni a szabadtéren, hogy koncertet szervezzen. Aztán a helyzetünk egyre rosszabb lett, mert májustól-szeptemberig egyre több fesztivál szerveződött, sok esetben ingyenesen, így nagyon leszűkültek a lehetőségeink. Próbálkoztunk több-kevesebb sikerrel, (sörkert, mozi, színház, táncházak), de hatalmas nézőszám és bevétel egyik eseményre sem jött össze. A promóterek, akik a külföldi együtteseket szervezték korábban ezekben a hónapokban, arról panaszkodtak, hogy a zenekarok inkább a Sziget Kft által szervezett fesztiválra jönnének (sokszor magasabb tiszteletdíjért). Volt még egy probléma ezeken kívül, hogy a csarnok nagytermében nem volt légkondi, csak egy rém hangos befúvó rendszer.

Ebben a szituációban érkezett az új igazgatónk, Fogarasi Lajos.  Ekkor 2001-et írtunk.  Személye nem volt ismeretlen számunkra, mivel bérlője volt egy irodánknak, ahol a Kaláka Egyesület működött az ő vezetésével. Nem a szakmából érkezett, de évek óta sikeresen menedzselte a Kaláka Folkfesztivált és egyéb népzenei koncerteket. A fenntartó a Fővárosi Önkormányzat és a vele együttműködő Kulturális Bizottság elgondolása az volt, hogy ne házon belülről jöjjön az ”új főnök”, hanem kívülről. Az elgondolás jó volt, mert kellett egy agilis ember, aki kézbe tudja venni a házat és menedzser szemlélettel közelítve veszi át a vezetést.

A pályázatban kiírt feltétel az volt, hogy az intézményt át kell alakítani nonprofit KHT-vá. Ez több színházat is érintett és egy-két művelődési házat az országban, de ekkora ”kultúrgyárat” mint a PeCsa, még nem. Ez azt jelenttette, hogy az állami támogatást nem automatikusan adják, hanem felcimkézve feladatokra és a nyereséget vissza kell forgatni a működésre.

Az intézmény első körben megszabadult minden olyan tevékenységtől, ami nem termelt pénzt, csak vitt. Pl. Kapocs Alapítvány, Diákszolgálat.  Azok a területek, amelyek nem voltak nyereségesek azt a továbbiakban csak akkor szervezhettük, ha pályázaton nyertünk, vagy szponzort találtunk, vagy a jegybevételből, legalább nullára futott ki. Komoly költségvetést kellett készítenünk minden rendezvény előtt és csak azt követően foghattunk hozzá. Ennek az lett a következménye, hogy rohamosan megnövekedett a bérelt rendezvények száma és csökkent a saját kivitelezésű program.  Ezzel párhuzamosan, viszont egy csomó új hely nyitotta ki a kapuit, ahol olcsóbban és gördülékenyebben lehetett koncerteket szervezni (pl. A38 Hajó, Dűrer Kert, Millenáris, SYMA Csarnok, Szikra Mozi, West Balkán , Gödör). Ezeken a helyeken nem volt olyan szigorú az ellenőrzés és az adók befizetése, sőt a vendéglátóból is jött a pénz, ami szintén növelte a bevételeiket. 

A másik terület ahol spórolni lehetett az a létszám volt. Ezért néhány embertől „megszabadultunk”. Volt, aki ment és jöttek újak is. Ez a folyamat egészen 2011-ig tartott. Igazgatónk sokszor bennünk kereste a hibát, biztos voltak is hibáink, de úgy gondolom visszatekintve az utolsó négy évre, hogy nem a szakértelmünkben, vagy a szorgalmunkban volt a hiány.

Egyre nehezebb lett az életünk, mert piaci helyzetbe kerültünk, csak nem egyenlő feltételekkel rendelkeztünk más piaci szereplőkkel. Felújításra nem kaptunk pénzt, csak akkor, ha tűzoltásról volt szó, kezdett a ház lepusztulni és nekünk pedig egyre drágább volt egy korszerűtlen intézményt fenntartani és jó pénzért bérbe adni. Hétfőtől-csütörtökig szinte üresek voltunk, mert mindenkinek a hétvége kellett. „Harc” dúlt a jó napokért, ezért aki hamarabb lekötötte és fizetett azé lett a terem. Sajnos, közben azok is tovább álltak, akik rendszeresen évek óta bérlőink voltak. (Nemzetközi Ásvány Börze, Motoros Találkozó stb.) Az áraink reálisak voltak, csak a többiek szebbek és néhol olcsóbbak, nem utolsó sorban divatosabbak lettek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kimentünk a divatból. Sajnos a fenntartónk a Fővárosi Önkormányzat inkább új intézményeket építtetett (CET), mint hogy felújított és korszerűsített volna minket. Ezek mind oda vezettek, hogy alig lehetett nyereségesen működtetni a csarnokot. Kényszerpályára kerültünk és a Fővárosi Önkormányzat sem foglalkozott velünk, „nyűg” voltunk a számukra. Minden pénzt elnyelt a METRÓ és a Városliget projekt is kapóra jött a főnökségünknek, így vita nélkül szavaztak a közgyűlésben arról, hogy szüntessenek meg bennünket. Kiírtak egy üzemeltetési pályázatot a csarnokra, amit hogy - hogy nem, az addig a házban működő büfések nyertek meg. Számomra itt lett vége a Petőfi Csarnoknak, mert minden, amiért 26 évet dolgoztam egy pillanat alatt szertefoszlott. Egy feladatom maradt, hogy legalább egy tábla készüljön el a csarnok helyén arról, hogy itt volt egy intézmény valamikor és az elásott üzeneteink kerüljenek méltó helyre.

 Fotók a Petőfi Csarnok emlékezetes koncertjeiből:

[1] A Kapocs tevékenységéről részletesen Szabó András: A Kapocs Ifjúsági Önsegítő Szolgálat létrejöttéről és működéséről című írásában (Szakmatükör4. Budapesti Művelődési Központ, 2006.) olvashatunk.

[2] A szocialista rendszerben az aczél -györgyi kultúrpolitikához kötődő három ”T”: a tiltást, tűrést, támogatást jelentette, ami az egész kulturális élet területén meghatározó elv volt, de különösen az irodalomra és a popzenére alkalmazták.

[3] Erről bővebben „A Trafó –Kortárs Művészetek Háza” címen olvashatunk Szabó György tollából (A közművelődés házai Budapesten 5-ös kötet, BMK, 2008.), aki ebben az írásában külön fejezetet  szentel a Petőfi Csarnoknak, mint elődintézménynek.